Vlagyimir Nabokov munkái közül leginkább a legellentmondásosabbnak tartott Lolita ismert. Ezt filmen láttam, s ismerve a sztorit, valahogy nem kívánkozok könyvben is elidőzni vele, fölötte, pedig Jeremy Irons alakítása máig szemem előtt van egy-egy jelenetben.

Másik művéről, a Pnyin professzorról már sokan sokfélét írtak. Szinte mindegyik írásban közös volt azonban, hogy egy jópofa, szórakoztató könyvről van szó.

Gondoltam, barátkozzunk. A fülszöveggel kezdtem.

 Eszményien kopasz fej, teknőckeretes szemüveg, majomszerű felső ajak, tweedzakóba bújtatott díjbirkózó törzs és vörös alapon lila rombuszmintás gyapjúzokni - ez Pnyin professzor, aki oroszt tanít egy amerikai egyetemen, miután elmenekült az "elkommunizált" Oroszországból. Fura egy figura: ha azt gondolja, hogy nyer tizenkét percet, biztosan elveszít két órát. A professzor az élet minden területén kudarcot vall, balek, életidegen, csudabogár, akit minden csetlése-botlása ellenére azonnal a szívünkbe zárunk. Nabokov az orosz emigráns tudós érzelmes és mulatságos portréján keresztül világhírű könyvet írt Oroszországról és az amerikai életformához alkalmazkodni képtelen orosz lélekről.

Aztán a könyvvel folytattam.

S mást kaptam, mint amire a fülszöveg alapján számítottam, mint amivel a blogokban találkoztam. Többet kaptam, mint egy szórakoztató történet, bár meg kell jegyezni, hogy szinte valamennyi blogbejegyzésben pontosabb volt a cselekmény-ábrázolás, mint magában a fülszövegben.

Szépen és alaposan megírt történet az orosz emigráns Pnyinről, aki hosszú utat járt be földrajzilag és időben is, míg Amerikába jutott. Útja során német, francia és olasz tapasztalatokat szerzett tanárként, az orosz irodalom és kultúra előadójaként. Megnősült, gyermeke született, kapcsolata azonban még az európai időszak alatt jelentősen megváltozott feleségével; olyannyira, hogy ez utóbbi az Amerikába vezető hajóút során már más férfi mellett domborít.

Ezek után megérkezésüktől kezdve elsődlegesen magára számíthat az új világban. Abban az Újvilágban, amelynek milliője, kultúrája, az emberek mentalitása, egymáshoz való viszonya fényévekre van az oroszokétól. E két kultúra között rejlő szakadékot pedig egy alkalmazkodásra kevéssé képes, merev természetű ember nagyon nehezen tudja áthidalmi. Pnyin pediig nem is igazán akarja. Pnyin kicsit magából adna fel, ha rugalmasabb lenne, alkalmazkodóbbá, befogadóbbá válna.

Pnyin más értékrenddel rendelkezik, fontosak az elvek, eszmék is, nem csak a végeredmény.

"... az autóvezeti vizsgán az első alkalommal elhúzták, de csak azért, mert rosszul időzített szenvedélyes elvi vitába bocsátkozott a vizsgáztatóval arról, hogy semmi sem megalázóbb egy racionális teremtmény számára, mint feltételes reflex kialakítása, hogy akkor is megálljon a piros lámpánál, ha teremtett lélek sincs a közelben se járművel, se járművetlen." 

"Pnyin külön nyelvet beszél. verbális leleményei új színt visznek az életbe. Kiejtéshibái mítoszteremtők." Pnyin azonban biztos magában, Pnyin az angol szótárban is a hibajegyéket keresi elsőként, ha másként jelenik meg benne egy szó kiejtése, mint ahogyan azt ő ejti, s fel sem merül benne, hogy esetleg ő ejti rosszul.

"Orosz beszéde valósággal zene volt, az angolja gyilkos merénylet."

Bár fia már teljesen az amerikai környezetben nevelkedik, szakasztott az apja. Talán ezért is találják nehezen - bár sokkal inkább nem találják - az egymáshoz vezető mentális utat az együttöltött nyári szünidő során.

Az évek telnek, Pnyin azonban csak kevéssé változik, bár határozottan fejlődést mutat a mások felé nyitás terén. A kollégákkal, ismerősökkel töltött idő során kicsit jobban megmutatkozik az ember, s kevésbé az orosz a domináns. Kicsit furcsa is volt a könyv első felében megismert Pnyint hétvégi kikapcsolódás házigazdájaként elképzelni. Még akkor is értékes a változás, ha társaságát főként szintén emigráns oroszok alkotják. Beszélgetései hol nyelvi, hol egyéb okok miatt továbbra is suták.

"Chateau ... vidoran bejelentette, hogy a közeljövőben hasi feltáró műtétet fognak végezni rajta, mire Pnyin azzal vágott vissza nevetve, hogy őt valahányszor megröntgenezik, az orvosok nem tudnak rájönni, mi az az "árnyék a szív mögött"."

Megnyilása a világ felé azonban még nem elég. Különcsége továbbra is gátja annak, hogy révbe érjen, bár nálánál jóval elismertebb és elfogadottabb személyeknél is bukkanhatunk megmosolyogtató furcsaságokra.

"Két dologról volt híres Leonard Blorenge, a Francia Nyelv és Irodalom Tanszék tanszékvezető professzora: ki nem állhatta az irodalmat, és nem tudott franciául."

Nabokov időbeli vonalvezetése nyomán fokozatosan tárul fel előttünk  Pnyin személyisége, élete és múltja is. A történet az 50-es években - a történet szerinti mában - indul, majd vissza-visszatekint a gyermek- és fitalkorra, illtve a közelmúltra, az emigráció időszakába, az Oroszországból Amerikába vezető út és életút legfontosabb állomásaira, ami segít, hogy jobban érthessük Pnyin természetét, döntéseit. Pnyin különcsége már az oroszországi időszakban is nyilvánvaló volt, habár kevésbé volt szembetűnő, mint az Újvilágban. Ráadásul Pnyin maga is tartózkodik attól, hogy a múltbeli Pnyin és az újkori Pnyin között kapcsolat legyen; hiába véli úgy a régi orosz ismerős, hogy ő ismeri Pnyint régről.

Nabokov ábrázolásmódja hihetetlenül szemléletes, ami azonban néha zavaró volt. Már az első oldalakon töménytelen mennyiségű jelzővel tarkított ábrázolás, helyzet- és környezetleírás csapott szembe, s ez megmaradt mindvégig. Ha megfilmesítenék a történetet, a forgatókönyvírónak, a dramaturgnak és a rendezőnek nem kellene túl sokat fantáziálnia a képi megjelenítésen, ha szöveghűen szeretné filmre vinni a történetet. 

Nekem ez a fajta ábrázolás egy kicsit sok volt, nem sok teret adott az olvasói fantáziának, de a történetnek nem ártott.

A történet, bár mintegy 50 évvel ezelőtt született, nem vált korszerűtlenné, nem vált az 50-es évek Amerikájának rabjává. Ma is megállja a helyét bármely társadalmi közegben, időszerűsége bámulatra méltó. 

Pnyin egy olyan professzorként jelent meg lelki szemeim előtt, mint az a saját világában élő professzor, akiből szinte minden felsőoktatási intézményben megtalálható még ma is ewgy(néhány).

Pnyin nagyon orosz, nagyon "tudós típusú", bár az adott milliőben nem kiemelkedő tudású, kevéssé fejlődésképes, beilleszkedni nem tudó, bár nem is igazán akaró, magának való, már-már antiszoc emberke, akinek a puszta léte, tettei, reakciói önmagában is előidéznek humoros szituációkat, lévén, hogy azok jellemzően elütnek a "társadalmilag megszokott és elvárt" normáktól.

Bár Nabokov ezen művét nem szokták életrajzi jellegűnek titulálni, Pnyin személyiségének és sorsának alakítása önéletrajzi elemeken, tapasztalatokon alapszik, hisz Nabokov nagyon hasonló történéseket élt meg emigrálása és a más kultúrába való beilleszkedése során. Bármíly szórakoztató, korhű és alapos  történetvezetés és az ábrázolás, ha "leszámítjuk" az önéletrajzi motívumokat, akkor nem sok eredetiség marad a vázon. Persze azt, hogy Pnyin ábrázolása mennyire ő és mennyire írói leleményesség és fantázia, nehéz megmondani. 

Értékelésem a könyvről: 4 csillag a lehetséges ötből.

A könyv fülszövege, a Molyos értékelés, egyéb olvasói véleményekkel és idézetekkel itt érhető el.