Egyszer eljön annak az ideje, hogy visszatekintsünk – még életünk derekán. … hogy mit látunk, az erősen személyfüggő. Akárhogyan is, de a cél nem a múlt kutatása lenne, hanem a még előttünk álló idő értékes eltöltése.

James Hollis: Az élet második fele

Animus Kiadó

“Az élet törékeny, úgyhogy érdemes megállni és belegondolni, hogyan fogjuk érezni magunkat, amikor halálos ágyunkon visszatekintünk az életünkre, és azt a következteteést vonjuk le, hogy igazán soha nem mertünk előjönni a félelem miatt.”

Elolvasva a fülszöveget sokan juthatnak arra a következtetésre, hoyg ez a könyv még nem nekik való, nem olyan “öregek” még ők, hogy e könyv célközönségei legyenek. Hogy miért is? Nos, lássuk:

Általában negyven-hatvan éves kor között bekövetkezik egy „lélektani perspektívaváltás” azáltal, hogy végigtekintünk addigi életünkön, számot vetünk eredményeinkkel és kudarcainkkal. James Hollis, jungiánus pszichoanalitikus úgy gondolja, hogy ilyenkor kezdődik az élet második fele, amely új lehetőségeket hordoz. A szerző felteszi mindazokat a fontos kérdéseket, amelyeket megválaszolva világosabb fejjel, érettebb pszichével folytathatunk egy teljesebb életet. Ahogy a könyv előszavát jegyző Beata Bishop fogalmaz: “Az élet második fele az aratás ideje, és a magvetésé is, mert autentikus belső lényünk csak az életközéptől kezdve tud igazán felszabadulni és kibontakozni.”

Alapvetően nem rossz a fülszöveg, abban azonban igen, hogy nem pusztán a 40-60-as korosztálynak szól.

Bárki kézbe veheti természetesen, de mondanivalója – a szerző többszöri utalása szerint is – leginkább azoknak szól, akik a harmadik X-et már betöltötték. Mindegy, hogy épp’ csak vagy lassan már kétszeresen is. A szerző pszichoterapeutakénti paktizálása során szerzett tapasztalatai, ismeretei, kutatásai nyomán tesz fel, illetve válaszol meg kérdéseket, s ezek mindazoknak hasznos információkkal szolgálhatnak, akik valaha is “megálltak, visszatekintettek” és próbáltak erőt meríteni, következtetéseket leszűrni, s mindebből lehetőleg profitálni e merengésből a jövőre nézve.

A visszatekintés sokszor feszültséggel teli depresszív, netán önmagunk ostorozásával párosul, ám vannak olyanok, akik számára a nyugodt hátradőléssel, a vállveregetéssel, Well done, boy!  érzéssel párolsul(hat).

Nem vagyunk egyformák, más és más életutat járunk be, különböző lehetőségekkel élünk, vagy épp’ hagyjuk kihasználatlanul azokat; sokszor magunk sem értjük miért.  Sokan ugyanabba a helyzetbe kerülünk munkában, szerelemben, máshol, még akkor is, ha az előző helyzet során fájdalmas tapasztalatokra tettünk szert. Ha más nem is, de lelkünk mindeközben folyamatosan sérül… Úgy tűnik nem tanulunk saját hibáinkból sem. Vagy mégis?

Hollis szinte a születés pillanatáig visszatekintve elemez élethelyzeteket, melyek sokak számára válaszolhatnak meg miérteket. Pszichológiai (jellegű) könyvként alapvetően racionális ok-okozati összefüggések révén mutat rá egyes dolgokra, ad magyarázatot az emberek időnként erősen irracionálisnak tűnő viselkedésének, döntéseinek hátterére. Éppúgy kitér az önmagunkban zajló belső vívódások, mint a környezetünkkel előforduló konfliktusok kémiájára is.

A tudományos racionalitás ellenére – vagy épp’ pont azért - a terápiák kapcsán többször jelenik meg a valóság és az álom összefüggése; vagyis az, hogy álmainknak nagyon komoly összefüggése van létünkkel és lényünkkel. Több páciensnél is megjelent, hogy olyasmire hívta fel az álom a figyelmet, amellyel maga a páciens, az álmodó sem volt tisztában; pl. nem voltak tudatában, hogy mindennapi nehézségeik, kudarcai olyan dologgal is összefüggésben vannak, amire nem is gondoltak volna, vagy épp’ mely múltbeli – akár gyermekkori – esemény, benyomás hat ki még évtizedek múlva is az életükre.

“Amíg nem tudatosítjuk azérzelmileg telített múltunk e töredékeit [minták, ismétlődések], amíg párbeszédet nem kezdünk velük, és meg nem figylejük, milyne hatást fejtenek ki az életünkre, addig soha nem tehetjük olyanná az életünket, amilyenné szeretnénk.”

Bár egy pszichológiai tárgyú könyv sohasem könnyed szórakoztató irodalom, mégis Hollis úgy vezet végig bennünket az önmagunk, munkahelyi, baráti és intim kapcsolataink során felvetett kérdéseken, hogy az elgondolkozás és a “tényleg!” felismerések sokaságán át, észre sem vesszük, s máris a végén járunk.

Az érintett kérdések közül leginkább kiemelendőnek a depresszióval kapcsolatos fejtegetéseket tartom.

Egy egész élet sorén biztos, hogy mindenki egyszer avgy többször kerül(t) depresszióba. Belénk ívódott, hogy a depresszió nem jó, káros, azt gyógyszerekkel vagy  máshogy, de kezelni kell. Hollis is hosszan szól  depresszióról; azonban egészen másként, mint szokás.

“… a depresszióból kivezető út a depresszión át vezet. … Csak a tudatos energiák már értékek szolgálatába állításával lehet kijönni a depresszióból.”

Arra hívja fel a figyelmet, hogy a depressziónak mindig van üzenet. Olyan üzenete, amely ha megértjük csakis előre mutat, ahogy írja, “… a szorongás az életbe vezető út díja.”

Összességében a könyv hasznos infomációkkal szolgálhat azoknak, akik életük eddigi részét kudarcnak, kevéssé sikeresnek élik meg, ám  úgy vélem komoly mondanivalókkal szolgálhat azoknak is, akik elégedettek magukkal, életükkel. Emellett igen sok irodalmi és tudományos párhuzammal, hivatkozással szövi át mondanivalóját Hollis; így szépszámmal bukkannak fel Nietzsche, Sartre Tolsztoj, Szókratész, Szophoklész, Rilke, Pascal, Maugham, Milton, Kafka, Goethe idézet, nem említve Jungot, akinek szellemében a könyv született.

“… a Világegyetem urát nem kötik szerződések…”

A könyv fülszövege, a Molyos értékelés, egyéb olvasói véleményekkel és idézetekkel itt érhető el.

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító: Turóczi Attila
Eredeti cím: Finding Meaning in the Second Half of Life